Gabura Emő: Egy évem a Perc utcában

By 2017-10-16Egyéb

Holnap lesz a Träning születésnapom. Az elmúlt egy évben azon ritka hétfők egyike ez, amikor munka után nem a Perc utcába igyekszem a hétfői gyilkos Crosscore-ra. A tegnapi maraton után megengedek magamnak egy extra pihenő napot. Mivel most van időm, úgy döntöttem, mérlegre teszem az elmúlt egy évemet, és megnézem, mi az, ami változott. Vigyázat! Hosszú és érzelmes bejegyzés következik!

Egy éve túl voltam életem első maratonján. Egy teljesen átlagos – talán az átlagosnál még picivel rosszabb is – idővel, amire nagyon büszke voltam. Hiszen mindezt egyedül értem el. Nem volt edzőm, nem volt olyan futóközösség, ahová eljártam volna. Csak én voltam, egy edzésterv, amit a neten találtam, és a meggyőződés, hogy nekem nem kell segítség. Ja, és meggyőztem magam arról, hogy én nem vagyok gyors, nem tudok gyorsulni, de a 6 perces kilikkel, kifutok a világból, ha kell. (Na persze…) Végülis megcsináltam, ezzel nincs gond, de 30 km körül elkezdett fájni. Nem a vádlim, vagy a térdem, nem vízhólyag, ahogy logikusan várná bárki. A hasfalam és a hátam. Onnantól minden méter, minden lépés fájt. És akkor, ott tudatosult bennem, hogy igenis kell segítség, és erősítenem kell, és ezt a felkészülés alatt végig tudtam, de figyelmen kívül hagytam, és ezért csak magamat okolhatom. Mindezt volt időm átgondolni, hisz volt még jó 12 km-em.

A fentieknek volt köszönhető, hogy a maraton után írtam Milánnak. Kicsit bemutattam magam, és akkor még azt gondoltam, hogy én majd el fogok kezdeni ultrákat futni 2017-ben, és emellett edzegetek, meg ilyenek. Ismét elég nagyot tévedtem.

Nagyon izgultam, amikor az első személyi edzésre tartottam, hogy milyen lesz, hogy fogom-e bírni, fog-e tetszeni. Nem volt könnyü, de Milán megkegyelmezett. Most már tudom, hogy az ő skáláján, ez egy nagyon könnyü órának számított. Gondolom, nem akart rögtön az elején összetörni, illetve tudta, hogy még a lábamban van a maraton. Azt mondta, hogy szerinte bírni fogom a csoportos órákat, és kezdjük mondjuk heti 2-vel.

Következő héten meg is jelentem első hétfői Crosscore órámon. Akkor még nem sejtettem, mi vár rám. Ott voltak az én fejemben csak ősCrosscore-os kategóriába tartozó arcok: Johi, Heni, Judit, akiket kicsit félve, majd az óra előre haladtával egyre inkább lenyűgözve figyeltem. Furcsa, mert nem emlékszem nagyon konkrét gyakorlatokra, kivéve a klasszikus térdbehúzást. Milán 16-ot mondott, azt hiszem 4-et sikerült…

De nem vagyok ám én egy olyan lány, aki könnyen felad nehéznek tünő dolgokat. Kihívásnak tekintettem. Olyan akartam lenni, mint azok a lányok, akik még viccelődni is tudnak, miközben ezeket a feladatokat csinálják. Szóval hétfő és szerda fixen Crosscore, minden más változhat. Minden héten ott voltam az órákon. Ha nem téli szünet vagy nyaralás akadályozott, olyan nem volt, hogy én az órát kihagyjam. És az volt a célom, hogy egy hétfői órát olyan darabszámmal tudjak megcsinálni, ahogy Milán mondja. Nekem az első pár hónapban izomlázam volt. A hétfői igazán akkor jött ki, amikor a szerdai órára igyekeztem, majd a szerdai edzés hatása azért péntek estig kitartott.

Aztán egyre többet tudtam megcsinálni, és a fájdalom is kezdett múlni. Szerintem december-január környékén már elértem a célom. De a Crosscore egy olyan eszköz, amivel a legegyszerűbb, legkönnyebb feladatot is kihívássá változtathatod, csak lépj előre vagy hátra egy fél lépést, hogy nagyobb legyen a dőlés szöged, és voilà, máris bokán rúgnád saját magad, amiért azt gondoltad, ez így is menni fog.

Januárban jött egy kisebb fordulat, amikor épp nem volt jobb ötletem, és gondoltam lefutom a Zúzmarán a félmaratoni távot. Előtte beszélgettünk Milánnal a futásról, és volt egy mondata, ami nagyon megragadt a fejemben: Ha jól érzed magad, és az agyad teljesen kikapcsol, akkor a komfort zónádban futsz, és belassulsz. Nos, a Zúzmarán én nem lassultam be, és egy másodpercet sem töltöttem abban a zónában. Fájt, és küzdöttem, és szenvedtem szépen, és megfutottam, addigi legjobbamat. A fordulatot mégsem ez a felismerés hozta, hanem egy videó, amit a barátom készített rólam, miközben futok. Nem volt szép. Nem olyan volt, ahogy elképzeled magad futni. A karjaim, mint a T-rexnek, csak úgy ott lógtak, és szemmel láthatólag pazaroltam az energiáimat.

Ekkor kezdtem el személyi edzésre járni 2 hetente. Az volt a cél, hogy ezt a futó technikát rendbe tegyük. Hogy hányszor szólt rám Milán, mire elkezdtem rendesen használni a karjaimat, inkább hagyjuk. Nekem valahogy egy-egy új feladat elsajátítása nem megy olyan egyszerűen, mint másoknak. Volt olyan, hogy egy feladattal egy egész órát eltöltöttünk. Most már persze sokkal jobb a helyzet, gyorsabban tanulok, de az elején nem volt egyszerű. A technikám pedig kezdett javulni, én pedig gyorsulni. Hihetetlen, hogy milyen pályákat tud Milán kitalálni. Annyira szeretem ezeket az órákat, ezek a kedvenceim az edzésben, annak ellenére, hogy egyike a legnehezebbeknek. Általában félelemmel, vegyes izgalommal szoktam érkezni.

Én készülgettem, az idő pedig szépen eltelt. Jött az április és vele a Vivicittá. 1:45-ön belül akartam futni, ami nem jött össze, kicsúsztam egy perccel. De az 1:53-as januári Zúzmarához képest így is 7 percet gyorsultam 3 hónap alatt! Ráadásul elkezdődtek a Träninges futó edzések, amik kicsi betekintést nyújtottak abba, hogy milyen is egy atlétikai pályán edzeni, mi az a rész távos edzés (valamiért ide kívánkozik belőlem, hogy “és milyen lehet a pokol”, de inkább, csak ide zárójelbe teszem). Szóval az van, hogy a résztávos edzés nagyon hasznos, ezt tudjuk, kell is csinálni, ezt is tudjuk, de ha élvezed, akkor mindegy, ha nem is csinálod, mert egy másik jellemzője, hogy fáj. Igen, itt voltak nagyon mély pontok, amikor majdnem elhánytam magam, amikor majdnem elsírtam magam, amikor ügyelve, hogy ne tünjön fel másoknak, el is sírtam magam. Nagyon sokszor mentem úgy haza edzésről, hogy közben azon gondolkodtam, miért csinálom ezt. Végülis én csak egy lelkes amatőr vagyok. De ezeken felül kell emelkedni, ez ezzel jár. Sajnos nem lehet kikerülni.

De hogy ne törjön ez meg szellemileg, a szokásos heti 2 Crosscore és 3 futás mellé beillesztettem egy negyedik futást, amit nem is igazán tekintek edzésnek. Ezen nem nézem az órát, a tempót, csak a futás öröméért csinálom, hogy emlékezzek rá, van neki az is. Ilyenkor csak 5-7 km-t futok, mindig pénteken munka után, így ez az én buli futásom. Ezt egyébként ajánlom mindenkinek. Kellenek olyan futások, amikor nem küzdesz önmagaddal.

Ismét eltelt néhány hónap, és augusztusban beneveztünk több Träningessel a 10km-es BudapestRun-ra. A verseny augusztus 27-én, 12:15 perckor rajtolt, kellemes 34 fokban, a rakparton. Előtte Milánnal megbeszéltük, hogy mi legyen a cél a versenyen, és megállapodtunk abban, hogy nézzük meg, mit bírok, maxoljam ki, legfeljebb elfutom. Ez nem az a verseny, amire készülünk és számít. Én nem is fogtam vissza magam, az első km 3:42-lett, amivel magamat is megleptem, amikor visszanéztem az adatokat. Pofonért mentem, meg is kaptam. 45:49 alatt futottam le a távot, de ez megint olyan volt, ami nagyon fájt, nem élveztem egyáltalán. De akkor még nem sejtettem, hogy ez mennyire kellett nekem.

2 héttel később rajthoz álltam a Wizz Air félmaratonon, a célversenyen. Erre készültünk egész évben! A nap nagyon nem úgy indult, ahogy egy verseny napot bármelyik futó elképzel. Az álmainkban egy ideális reggel valahogy így néz ki: az ébresztő óra hangjára frissen, üdén kipattansz az ágyból, elkészíted a reggelidet, azt komótosan elfogyasztod, meglátogatod azt a helyet, ahová még a király is gyalog jár, kis tisztálkodás, összepakolod a kikészített dolgaid, elindulsz, minden metrót, villamost, stb. gond nélkül elérsz, odaérsz a versenyre, bemelegítesz, leellenőrzöd a felszerelésed, beállsz a rajtzónádba, és elrajtolsz.

Az én reggelem ezzel szemben 3:14-kor indult, amikor is spontán felébredtem. Gondolom mindenkivel volt már az, hogy ránézel az órádra, és próbálod visszaaltatni magad, mert neked most nagyon fontos, hogy kipihend magad. De mivel azon stresszelsz, hogy ébren vagy pedig aludnod kellene, egyszerűen képtelen vagy elaludni. Végül az ébresztő hangja megment az órák óta tartó forgolódástól, de úgy szállsz ki az ágyból, mint akit jól megvertek. Sebaj, gondoltam, hogy a reggeli mellé iszom egy jó teát. Mivel én nem kávézok, és teát is ritkán iszom, nekem ennyi elég, hogy felpörögjek. Megvolt a tea, a reggeli, a kitérő, a tisztálkodás, öltözés, pakolás, indulás. Lift előtt pedig annak konstatálása, hogy én még egy kicsit üldögélek otthon. Ami egyrészt megnyugtató, hisz a versenyen ezzel már tuti nem lesz gond. Ugyanakkor, itt buktam 10 percet. Nem baj, indulás. Metró egy megálló, villamos elmegy az orrunk előtt, nem baj jön másik…10 perc múlva. Valahogy még itt sem vetett szét az ideg. Pár megálló csak, nem vészes. Amikor 8:25-kor még mindig a villamoson ültünk a 9-kor rajtoló versenyre tartva, a nyugalmam kezdett elszállni. Felvetettem, hogy akkor én itt most átvedlek futósba (csak a melegítő nadrágot, meg felsőt kellett volna levenni, alatta ott volt a futó ruhám). De a barátom, aki hősiesen kísért, szépen megkért, hogy ne égessem már, szóval ezt a remek ötletet elvetettem. Versenyre megérkezés. Első padon átvedlés. Soft flask feltöltés. Én akkor elmegyek melegíteni. “Találkozzunk 10 perc múlva a rajtzónám bejáratánál! Legyél ott, mert nálad van a vizem, anélkül nem indulok el!” Mindenki fantáziájára bízom, hogy vajon sikerült-e akár 2 csepp vizet is magammal vinnem a versenyre… Mire lenyugtattam magam, hogy végülis ezért vannak a frissítő pontok, bemondták, hogy másfél perc a rajtig. Remek, mert a tea, akkor most távozna. De nincs időm elmenni már szóval ez van. Kb. olyan 10 km-ig zavart, utána vagy ki izzadtam, vagy felszívódott, vagy nem tudom.

A verseny ezzel szemben teljesen eseménytelenül zajlott. Megtanultam frissíteni, a végén már jól ment. Ettem ahogy szoktam, és számoltam a km-eket, néha-néha rápillantva az órámra, hogy jó-e a tempó. Nem igazán volt most holt pont. És hivatalosan is tudok 1:40-en belül félmaratont futni, ami szerintem nagyon menő ám. A verseny után olvastam/néztem beszámolókat, ahol mindenki a melegre panaszkodott. Én nem igazán értettem, mert jó, meleg volt, de nem az a futhatatlan kategória. Engem különösebben nem zavart. És itt jön be az, hogy milyen jó volt a BudapestRun-os futás. Az után a 28 fok a félmaratonon kellemesnek mondható.

Az évem ezzel még nem ért véget. Úgy döntöttem, hogy azt a maratonnal zárom. Így nem is volt sok időm pihenni. A félmaraton utáni héten már elkezdtem a távokat növelni, mind a hétköznapi, mind pedig a hétvégi edzéseken. Azt gondolva, hogy ez elég lesz.

Nos, nem volt elég. Tegnap 3:50-nel értem célba, mindössze 17 percet javítva tavalyi időmön. A WizzAir félmaratonnal ellentétben ez a verseny nem volt eseménytelen. Volt szurkolóktól papírzsebkendő kunyerálás, József Attila utcán ékszíj ledobás (kb. mint Paula Radcliffe az athéni olimpián 6km-rel a vége előtt megálltam és elkezdtem bömbölni, aztán a szurkolók bíztatására tovább kocogtam), nagyon sok meghalás és sokkal kevesebb feltámadás. 25 km után kezdtem elfárdni, 30 km után pedig már minden mindegy alapon csak leakartam tudni. Nagyon elfáradtak a lábaim. Nincs a szervezetem hozzászokva ahhoz, hogy majdnem 4 órán keresztül terhelve legyen. Sajnos nem tettem annyi km-t bele ebbe az évbe, mint amennyit egy maraton megkövetel. Ugyanakkor én idén nem is a maratonra készültem, csak szeretek irreális elvárásokat támasztani magammal szemben. Majd amikor ezeket nem tudom teljesíteni, napokig, hetekig ostorozom magam, hogy miért nem.

Nem tudom, mit hoz a jövő év. A maraton közben és után azt gondoltam, soha többé maraton. Most már nem vagyok annyira biztos benne. Egy dolog viszont biztos, amiért a Träningbe mentem, megkaptam: a hátam és a hasfalam nem fájt még a 42. km-en sem. De nem csak ezt kaptam, sokkal többet. Kaptam egy olyan edzőt, akinek pont annyira fontos a fejlődésem, mint nekem. Aki nem csak az edzés előtt gyorsban kitalálja, hogy mit csináltat velem, hanem tudom, hogy megtervezi, és tudatosan épít fel. Aki tudja, hogy mennyire izgulok egy verseny előtt, még ha látszólag tét nélküli is, és mennyire elkeserítenek a kudarcok, és képes összerakni. Ez Milán, aki nélkül biztos, hogy ez az 1:39-es félmaraton nem jött volna össze. És kaptam még jó pár barátot, az érzést, hogy egy csapat része lehetek. Én nem kizárólag az edzés miatt járok a Perc utcába, hanem mert érdekel, hogy kivel mi történik, hol járt, mit csinált, hogy van. A Träning nem csak egy edzőterem, hanem egy közösség, ahová jó tartozni. Írhatnék még sok mindent, de csak annyit még, hogy szeretek ide járni, és köszönök mindent.